2014. június 13.

A Beavatottól a Hűségesig, avagy a Divergent trilógia kritika (Veronica Roth)

[Mivel nem csak a könyv, hanem Tris, mint főhősnő és én, mint olvasó is nagy utat tettünk meg A beavatott óta A hűségesig, ezért ez a kritika az egész Divergent trilógiáról fog szólni, nem csak a befejező részről, amit utoljára olvastam.] 

Miután az Éhezők viadala egyik kedvenc könyvsorozatommá nőtte ki magát, elkezdtem felfedezni a disztópiát, mint műfajt. Rövidesen fel is fedeztem magamnak Veronica Roth sorozatát, aminek köszönhetően hamarosan új kedvencet avattam…


A történetről: Beatrice Prior az antiutópisztikus Chicagóban él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e, vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent – még önmagának is.


A beavatott

Őszintén nem gondoltam volna, hogy ennyire fog tetszeni. 

Bár az elején még voltak kétségeim.  Először is ott volt a világfelépítés, amit egyszerűen nem értettem. Miért az az öt csoport, ami? Mi van Chicagón kívül? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések merültek fel, amikre nem találtam meg a választ elsőre. Ráadásul az írás stílusa sem győzött meg először, ezért emlékeztetnem kellett magam, hogy az írónő debütáló regényéről van szó, így nem lehet túlságosan kiforrott. Viszont, ahogy haladtam a történettel, arra kellett rájöjjek, hogy a hibák ellenére is teljesen beszippantott a regény.  

Ugyanis az írónő már az első oldalaktól kezdve bevezetett minket egy ízig-vérig izgalmas világba, ahol Trisnek a döntés meghozatala után máris a túlélésért kell megküzdenie a Bátrak csoportjában. Ezeket a részeket konkrétan imádtam, mint például a kiképző központbeli jeleneteket, ahol a mindennapos küzdelem mellett megismerhettünk további érdekes karaktereket, mint Christina, Will és Al. Bár Tris, mint főhős az elején eléggé idegesített, mégis a könyv végére örömmel láttam azt a fejlődést, amin Tris végigment - ahogyan egyszerű Önfeláldozóból fokozatosan Bátorrá vált, és aki bátorsága ellenére sem vesztette el korábbi önmagát, valamint, aki mégis keresi a helyét a világban – miután kiderült, hogy Elfajzott. Négyest már az elején megszerettem, ezért nem csoda, hogy már a kezdettől fogva drukkoltam Trissel való kapcsolatának. Romantika szempontjából pedig minden dicséretem az írónőnek, mert annak ellenére, hogy disztópiás regény, a szerelmi szál teljesen reálisan épült bele a történetbe, és nem volt instant love meg rózsaszín szemüvegek.  


Összefoglalva, Veronica Roth sikeresen elérte azt, hogy egy új kedvenc disztópiás regényt avathassak. Ami, ha nem is olyan, mint Az Éhezők viadala, de méltó utódja műfaji szinten, mert egy szerethető, pörgős és elgondolkodtató történet kezdete, ami helyenként azért szívszorító, hiszen valljuk be, az írónőnek sem kell a szereplők gyilkolászásáért a szomszédba mennie. 

Pontozás: 5/4,5

A lázadó

Az első könyv után nem mertem reménykedni, hogy az írónő fogja-e tudni hozni az előző színvonalát, hiszen jobb félni, mint megijedni (na meg egy jó sorozatkezdésnél a második rész mindig kritikus pont), de ez a legmerészebb reménykedéseimet is felülmúlta. Ugyanis rengeteg csalódott rajongóval ellentétben, ezt a részt én még jobban szerettem. 

Tris sokak által utált önmarcangolása és bűntudata szerintem igenis kellett. Ettől a karaktere sokkal hihetőbbé vált, mert a keménysége ellenére is látszik, hogy még mindig sebezhető legbelül. Nem beszélve arról, hogy Willről volt szó, aki korábban a barátja volt. Más Tris helyében szerintem ugyanígy érezne.  

A többiek karaktere szintén egy rakás drámát és áldozathozatalt tartogatott. A mellékszereplők többsége jóval kidolgozottabb lett és többször is megleptek, mint például Peter, aki az egyik kedvenc szereplőmmé vált. Ami talán meglepő lehet, de tényleg őszintén örültem ennek a fordulatnak. (Annak viszont már kevésbé, hogy a mellékszereplők még mindig úgy hullottak, mint a legyek. De persze tudom, hogy kellenek az áldozatok.)


Bár történet szempontjából a Barátságosak központja kevesebb izgalmat hozott, mint az előző részben a Bátraké, de a regény vége ezerszer kárpótolt érte. Rengeteg akciónak és fordulatnak lehettünk tanúi, miközben az utolsó lapokon végre valahára megkaptuk azt a bizonyos magyarázatot a társadalmi felépítésre, amely után még percekig sokkban voltam.  

Pontozás: 5/5

A hűséges

Mielőtt elolvastam volna a befejező részt, már annyi kritikát hallottam róla, hogy szabályosan féltem tőle. Féltem attól, hogy belefutok egy spoilerbe – amibe végül sikerült is – és féltem attól, hogy mi vár rám a legvégén. Hiszen már a megjelenést követően annyi mindennek elmondták az írónőt (és nem szeretetből), hogy el nem tudtam képzelni, mi lehet az, ami ekkora traumát okoz a legtöbb rajongóban.



Azt hittem, hogy felkészültem már a legrosszabbra, amikor végül erőt vettem magamon és elolvastam A Hűségest. 



Mint utólag kiderült, az a spoiler, amibe korábban belefutottam, a felét sem fedte a valóságnak, ezért először el sem hittem, mi történt. Azt hittem, ez egy vicc, vagy valami olyasmi, amit meg nem történtté lehet tenni, mert ebben a kötetben találkoztunk már olyan halottnak hitt szereplővel, aki visszatért a halálból.  Hiú remények. 



Mégis, valahol mélyen még igazat is adok neki. Mert a való élet sem egy lekváros bukta, ez meg kérem szépen, disztópia a javából. Így, bár kelletlenül, de nem fogok levonni pontot ezért a befejezésért (mint sokan tették). 




Összességében ugyanis egy korrekt befejező részt kaptunk, ami világfelépítés szempontjából még jobban kitágult, és konkrétan semmisé tette a korábbi világról szóló magyarázatokat. De ez nem is volt baj. Számos titokra derült fény, miközben főhőseink egy olyan világ ellen küzdenek, amit már nem lehet megjavítani. A génekkel kapcsolatos megkülönböztetés, mint magyarázat pedig még borzasztóbbá tette ezt a poszt-apokaliptikus világot, ami miatt minden elismerésem Veronica Roth felé. 



Ami miatt végül is le fogok pontot vonni, az a cselekmény. A könyv bár akciódúsan kezdődött, de a történet első fele eléggé ellaposodott, miután Trisék megérkeztek a Hivatalba. Nem, még nem untam, mert érdekelt, hogy mi fog történni a szereplőkkel, de mégsem volt olyan érdekes, mint az első két rész. Ellenben a könyv második fele egye izgalmasabbá vált, az események egyre jobban pörögtek és érezni lehetett a feszültséget is, ami azt vetítette előre, hogy hamarosan valami történni fog.  Sajnos történt is. 


Az eseményeket most már nem csak Tris, hanem Négyes szemszögéből is követhettük, ami által végre beleláthatunk Négyes gondolataiba is. Ez az elején még jó ötletnek tűnt, de sajnos a végére nagyon összefolytak a szemszögek, és mindig vissza kellett lapoznom a fejezet címéhez, hogy melyikük is a narrátor most. 

Hibák szempontjából tehát ennyit tudnék felhozni. A zárókötetben is rengeteg meglepő csavarral találkozhattunk, na meg érzelmek színes kavalkádjával, aminek köszönhetően biztos, hogy egy ideig még emlegetni fogjuk ezt a trilógiát. 

Pontozás: 5/4
Így éreztem magam A hűséges elolvasása után...
__________________________________________________________
Amit nagyon szerettem benne: A világfelépítést és a többségben pörgős és izgalmas cselekményt. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: Az elején a világfelépítés hiányzó magyarázata, valamint a vége a teljes trilógiának. Vajon legális az ilyesmi? 

Kedvenc karakter: Peter és Négyes - akit még most sem tudok Tobiasnak hívni. (Annyira nem illik hozzá ez a név, szerintem...)

Borítók: 5/5 

A teljes trilógia pontozása: 5/4,5*





0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése